Önálló Magyar Hadsereg első sikeres akcióját hajtottam végre tegnap előtt.
Gróf Batthyány Lajos megtiltotta a parasztoknak, hogy rálépjenek a palotája mellett a frissen telepítette füvére.
Engem bízott meg, hogy megvédjem.
Tegnap este azonban össze akarták lépkedni a kertet, de én időben megakadályoztam. Odaálltam, elsütöttem a puskám: rohantak el, mint a nyulak.
Nem elég nekik az örökváltság. Kisujjadat nyújtod.
Az egyik vissza kiabált, hogy holnap vissza jövünk, többen leszünk.
Tegnap egész nap azon gondolkodtam, hogy milyen egyszerű lesz megint megvédeni. Túl egyszerű.
Gondoltam fogalmazok egy levelet Batthyány úrnak, hogy szeretnék nagyobb felelősséget, több hatalmat. Túl egyszerű feladat megvédeni ezt a területet egy magamfajta Önálló Magyar Hadseregnek.
Elvittem a portára a levelet és megkértem az ott álló, másik Önálló Magyar Hadsereget, hogy mikor bejön a Gróf úr adja oda neki tisztelettel. Ekkor kiderült, hogy jött egy levelem. Egy kép volt benne, amin egy hajó van. Lovak húzták a szépre csiszolt kősziklák között. A hajón állt a volt kedvesem és integetett. Ezt bizonyára még akkor küldte, mielőtt összeszűrtem a levelet a gőzmosóban dolgozó lányokkal és kidobott.
Mindegy is. Szép emlék.
Kimentem megint a kertbe, leültem egy padra és néztem, ahogyan a frissen telepített fű egyre csak növekszik. A fűben kirajzolódott volt kedvesem arca és így szólt hozzám: – Anyám a városban van, ma délután meglátogat téged. – Megráztam a fejem. Elővettem a képet a volt kedvesemről és visszavittem a portára. – Lehet, hogy most nem kell ezzel foglalkozni, majd később.
Közeledett az este. Halvány szürkület ült a kertre, mikor a távolban egy alak elkezdett felém közeledni. Azonnal elővettem a puskám és nagy kiáltás közepette elsütöttem azt. – Nyomás le a fűről paraszt!
Az alak meg sem rettent, folytatta lépteit felém. Egy vékony lány közeledik felém. Magabiztosan intett a portán szolgáló másik Önálló Magyar Hadseregnek, aki vissza intett, ekkor megnyugodtam, hogy nem lázadó.
Nagy levegőt vettem, semmi baj nincs. Nyílván még egy Önálló Magyar Hadsereget küldtek a parasztok elűzésére.
Közelebb ért.
Arca egyre jobban körvonalazódott. Olyan volt, mintha a volt kedvesem anyja lenne tényleg. Várj. Nem erről van szó.
Ő a volt kedvesem anyjának a testvére lehet. Ahogy közelebb jött, egyre inkább az érződött, hogy tényleg ő az. Ugyanolyan halkszavú, kedves, barátságos, mint a volt kedvesem anyukája. Nem találkoztam még vele ez előtt, de biztos voltam benne, hogy ő az.
Mit keres őt itt?
Meg tényleg ő az?
Mielőtt ezt ki tudtam volna deríteni azonnal elkezdett mesélni nekem a felkelőkről, akik hamarosan idejönnek és letapossák a füvet. Azt követelik, hogy bármikor tudjanak menni a fűre, anélkül, hogy ez szankcionálva lenne. Jött figyelmeztetni, hogy most sokkal többen jönnek és készüljünk fel az érkezésükre. Egy nő figyelmeztet?
Nem akadtam fent rajta, nagyon határozott volt.
Miközben tervezgettük a parasztok elpusztítását csak az járt a fejemben, hogy miért van ő itt? Kit ismert, hogy ide került? Biztos, hogy csak a volt kedvesem anyjának a testvére lehet?
Mi van, ha valójában ő akar bosszút állni a gőzmosós incidens miatt?
Igen.
Ez elképzelhető.
Hiszen a volt kedvesem anyukája Pozsonyba tanult Közgazdaságot és Teológiát és a Gróf úr meg járt Pozsonyban és az elképzelhető, hogy ők ismerik egymást.
A volt kedvesem mesélt arról, hogy egy Gróf úrnak megtetszett az anyukájának a testvére. Lehet, hogy Gróf Batthyánynak tetszett meg.
Ekkor megállt bennem az ütő, leszaladt a hideg verejték a hátamon.
Úristen ez a nő a fejemet akarja. Bosszút akar állni a gőzmosóban történtek miatt.
Ekkor felkiált, hogy kész a terv. Nem sok beleszólásom volt.
Beszélt valamit az Őrgnómokról, meg az ő királyságukról.
Meg elmesélt valami történetet, ahol valami királynak a fia szégyent hozott az apjára egy templomi misén.
Valami Vecsei Hasit is említett. Azt mondta, hogy valami szélhámos kincstárnok, aki apró méretű könyveket szeret olvasni.
Miért nem nagyokat?
Kevesebb benne a betű?
Nem tudom.
Fogalmam sincs. Nem mertem visszakérdezni.
Beálltunk a fű mellé lesbe és vártuk a lázadókat.
Én fogtam a fegyverem, de közben fél szemem rajta tartottam a nőn, aki feltehetőleg bosszút akar állni a megcsalás miatt.
Kérdezett a magánéletemről, de nem mertem neki az igazat mondani. Attól féltem, hogy csak még több rossz fát teszek a tűzre.
Egyre sötétebb lett. Egyre jobban féltem.
Ekkor megkérdezte, hogy éreztem már-e olyat, hogy elpusztítanék valamit?
Erre sem mondtam igazat: – Nem én nem, utálom a pusztítást.
Ekkor elkezdte mondani, hogy ő néha legszívesebben élve megnyúzná a parasztokat, akik nem tisztességesek. Köpni nyelni nem tudtam attól a részletes leírástól, amit kaptam. Ilyenek voltak benne: könyöknél felvágni a húst, aztán aláfogni az izomnak és úgy kihúzni a karját az embernek, nem törődve a szakadva vért spriccelő vénákkal.
Könyököm és hátam is sajogni kezdett a képektől, alig bírtam fogni a puskámat.
Megmozdult a bokor a kert túloldalán.
Mind a ketten élesítettük, gyakorlatilag egyszerre a puskánkat, rámeredtünk a bokorra.
Hosszú pillanatok.
Egy pillanatra ránéztem a mellettem készenlétbe álló nőre, akinek arcán kéjes gyilkolni vágyó mosoly ült ki.
Nagyot nyeltem, visszafordultam.
Ekkor elsült a fegyvere, azonban a bokor nem mozdult.
Hátamon éreztem a lassan végig folyó meleg vért, ami a tarkómból ömlik le.
Elmosolyodtam. Megkaptam a méltó büntetésem.
Végre felszabadultam a kínzó gőzmosodában történetek alól.
Lassan megfordulok, de már nincs ott a nő.
Nyoma veszett.
Oda kapok a tarkómhoz.
És nem folyik belőle a vér.
Nincs senki sehol.
Odaszaladok a portára és megkérdezem, hogy nem látott-e egy nőt erre szaladni? – Milyen nőt? – kérdez vissza a porta. Aki itt volt velem délután.
Nem látott semmi ilyesmit. Bizonygattam neki, hogy még ide is köszönt.
A porta nem emlékezett ilyesmire.
Visszakértem a levelem, amit a Grófnak írtam és kidobtam a szemétbe.
Ismét nappal van és leírom neki, hogy inkább mehessenek a parasztok a füves területre.
Nem árt az senkinek.