Első lépésként a furcsa dolognak a parkban a mély gödör fölötti hatalmas szellőzőrács tűnt, ez kirítt a környezetéből. Ott N. mozdulata volt egyértelműen a meggyőzőbb, fejvakaró makira emlékeztetett, míg az enyém csak egy széttárt karra. Így ő a Majom nevet választotta, egyébként én is azt akartam, de mivel az ő jelszava nyert, kézenfekvő volt, hogy ő adjon először nevet magának. Én ezután Csukának neveztem magam, mert az volt általános elsőben a hamberikutya-nevem. (A hamberi kutyák úgy néznek ki, mint a gellérthegyi játszótéren azok a szürke lények, bár azokat akkor még nem ismertem.)
Én mindig vakon húztam a kártyákat, mert megláttam köztük az Érintést és ez annyira zavarba hozott, hogy úgy éreztem, ha nem vakon húzok, állandóan az stimulálna, hogy most azt húzzam-e vagy ne, meg különben is, mire való egy ilyen helyzetben. Később meglett a megoldása, amikor N. húzta, amúgy szándékosan, akkor már kevés lap volt. Nála változott, hogy szándékosan vagy vakon húzta-e. Az elsőt szándékosan, ez a Névadás volt. Ami nagyon illett is a helyhez, amit találtunk, és én azt javasoltam, hogy Ezertárnak nevezzük el, mert az ilyen játékokról mindig az jut eszembe, amikor nyolcéves koromban kikerültünk külföldre egy nagyváros szélére a diplomata lakótelepre és ott tényleg mindent magunknak neveztünk el, mert nem voltak például utcatáblák, vagy ha igen, akkor legjobb esetben is alig értettük, hogy mit jelent. Kettő utcanévre emlékszem az akkoriból, a Kutya utcára (ahol valószínűleg láthattunk egy kutyát – talán föl is figyelt ránk?) és az Ezer utcára, ami talán azt jelenthette, hogy nagy és ismeretlen, ezért érezhettem találónak erre is. Mint már meséltem, a feladatok nagy részét közösen oldottuk meg, vagy ha egyikünk, akkor általában azt is közösnek tekintettük, tehát nem annyira delegáltuk egymásnak mint próbát. Ebből a kezdetből egyébként már sejthető, hogy itt a történet valójában a földerítés története, nem igazán valami cselekvéseké.
Második kártya a javítás volt, amit úgy értelmeztünk, hogy meg kell javítani azt a helyzetet, hogy nem tudunk átkelni az Ezertáron, vagyis pusztán át kellett kelnünk, de a rácson való átmászás helyett végül megkerültük. Később egy játszó párt láttunk, ahol a fiú mászott a rácson, ezért különben stabilnak bizonyult, de akkor a Szembefordulás jegyében ebben a kérdésben is próbáltunk konfrontálódni velük.
A Javítás után rögtön a Rombolás jött, én arra emlékszem, hogy az Ezertár túloldalán álló fa vadhajtásait mind letépkedtem és beszórtam oda. Utána a Segítségkérésnél megszólítottuk a legközelebb ülő lányt, akiről közben N. megfigyelte, hogy orvostanhallgató („okos orvostanhallgató”, úgy mondta – tényleg néha elgondolkodom, hogy az én környezetemben mennyire alulreprezentáltak az orvosok sajnos). Azt kellett megtudnunk, hogy mire szolgál ez az Ezertár. Mert az első tippem valami mélygarázs szellőzője volt – bár nem tűnt úgy, hogy az a mocsár oda vezet –, vagy a Károlyiak régi múzeumi járata, mint az egyik új PIM-es múzeumpedagógiai mesekönyvben. De ő sokkal kézenfekvőbben elmondta, hogy netalán a szökőkút szivattyúja lehet. Ebből következett, hogy a szökőkúthoz menjünk el a Rendszerezés kártyával, és rendszereztük ezt az összefüggést. Majd a Verseny is még ide tartozott, hogy két külön úton jussunk vissza az Ezertárhoz, és aki előbb odaér, annak az útvonalán húzódik a föld alatt a szökőkút és az Ezertár összekötése. Mivel rövidebb úton mentem, én értem oda előbb, ami persze logikus, hogy az összekötés is a rövidebb úton húzódik és nem a hosszabbon, persze mikor ki tudja. Mire odaértem, azt is észrevettem, hogy a földfelszínen tekereg ott a csőrendszer (slagg!) az Ezertár körül, a bokrok között.
Ezután az Ijesztés következett, amit rádelegáltam N.-re történetmesélés formájában. Arról mesélt, hogy ott lenn a mocsárban él egy szörny, aki éjszaka kijön, amikor zárás után leveszik a rácsokat. Hát ez nem volt annyira ijesztő, úgyhogy még próbálkoztam és megkérdeztem, hogy hasonlít-e ez a szörny rám. Ő mondta, hogy kicsit hasonlít és ez már elég ijesztő volt, ezért abszolváltnak tekintettük a feladatot. Ez a föld alatti csőhúzódás után már a második jele volt egy tükör nélküli tükröződésnek, egyfajta csálé párhuzamosságnak a földfelszín és a földalattiság között. A Nyilvános üzenet jegyében N. jegyzetfüzetéből előkerültek betűmatricák, amilyeneket utoljára abban a gyerekkori külföldi időszakban láttam kábé, és abból kiraktam a rácsra, hogy Ezertár, és egy nyilat, ami arra mutat. Ekkor lejárt a húsz perc, amit N. eredetileg potenciális időkorlátnak kijelölt, de mivel gyorsan fogytak a lapok, abban állapodtunk meg, hogy szünetté alakítjuk át és megpihentünk a Klári mellett. Csapatépítőleg ez is elég hasznos volt.
Utána jött a Kiegészítés, és mire visszaértünk az Ezertárhoz, már ott volt egy másik pár. A narratívánkat kiegészítettük az övékkel és velük is megosztottuk a miénket. Ők valami smaragdgyémántot kerestek és nem is gondolták, hogy ez valójában az Ezertár. Ezt a Szembefordulás követte, aminek a jegyében még konfrontálódni is igyekeztem velük, kikezdve az ő megközelítésüket; a feszültségkeltés a próbálkozás szintjén ment csak végbe, de a kártyán volt egy ilyen kitétel is. N. egyébként az interakció nélküli megoldásokat próbálta keresni, ha aközött választhattunk, hogy mást avatunk be vagy csak kettőnk között játszódik le, akkor az utóbbit, ha a kettőnk közötti vagy az átvitt értelmezés között, akkor inkább az utóbbit választotta. A mások megszólításában én elég erélyes voltam, mert a gimnáziumban az öncélúnak tűnő megszólítás volt a legnagyobb dinamika permanensen, és valódi politikai emlékezetet hozott létre. Ami azóta változott bennem, hogy szinte rendkívül fantáziátlan vagyok, így nem sokáig tart ki az ilyen dinamikám, talán ebben is változok majd, bár lehet, hogy a más irányú alakulások most fontosabbak az életemben. A kettőnk közti interakciókban viszont én is tartózkodó voltam, ez részben az előzmények miatt is van, de azért alapvetően belőlem fakad. Úgyhogy amikor az Érintést kihúzta, elég jópofa elemelésnek tartottam, hogy leveleket szórt a rácsok alá, hogy azok érintsék a mocsarat (ahol amúgy a szörny él, aki rám hasonlít).
Így a két levéltépés a Rombolásnál és az Érintésnél volt. Ezek a levelek egyébként bekerültek a legemlékezetesebb pillanatképek közé.
Ezután jött a Szeretetnyilvánítás, ami egyébként a legjobb pont volt az én emlékeimben, mert ő még nem is látta, hogy ezt húztam, csak amúgy elkezdett mesélni személyes beállítódásairól, magánügyekben való viselkedéséről, amiért nagyon hálás voltam, mert egyrészt megtudtam valamit arról, hogy mi van a fejében, másrészt egybevágott egy előzetes infómmal is (amit persze meg is beszéltünk, meg azt is, hogy ez már ennek a kártyának a vonzatában zajlik). Utána a Segítségnyújtás volt, de őszintén szólva ez már kiesett, talán ő még emlékszik. Az Utánzásban egymás nevéből következő mozgási tulajdonságokat utánoztunk, vagyis én a Majmot, ő pedig a Csukát. Elég érdekes volt a Csuka mozgása. Az utolsó kártya az Ígéret volt, aminek a jegyében azt ígértük meg egymásnak, hogy soha nem felejtjük el ezt a történetet, ha pedig mégis, akkor viseljük a következményeit (mint a lapon állt opcióként). Ez nem csak az iménti elemből látható, hogy nem éppen reményteljes vállalkozás, hanem abból is, hogy már utána húsz perccel is el akartam felejteni az egészet, mivel én tényleg nem szoktam másnap már emlékezni az előző napi részletekre, csak nagyon nagy vonalakban, kivéve a ritka meghatározó eseteket. Ezért írtam le most is, hogy ne még később kelljen aztán fölidézni Skype-on vagy nem tudom…
Tanulság: akkor azt hittem, hogy ez a mi hibánk, de így utólag a történet potencialitását nem annyira látom benne. Amit hatványozottan látok benne, az az ismerkedés élményének hatékonnyá tétele olyan emberrel, akivel van ebben potenciál. Nem az számít, hogy kit mennyire ismersz, hanem épp az derül ki szerintem ebből a játékból, hogy mennyire akarod (még) jobban ismerni a másikat, mert annál élesebb izgalmas élménynek bizonyulhat. Köztünk ez most szerintem egy alsó hangon jelent meg, de már az is jóval több a semminél, ami gyakran van távoli meg közeli emberekkel egyaránt. Nekem érdekes volt, mert megláttam N.-ben olyat is, ami nekem fontos és érdekes, meg olyat is, ami viszont nagyon távol áll tőlem. Ezt tulajdonképpen mindig sejt(h)ettem (volna) a megismerkedésünk utáni érintkezéseinkből, csak sose fogalmazódott így meg. De most ez alapján sajnáltam, hogy abban az időszakban én olyan zárt voltam, mert egy kialakulatlanabb korunkban, amikor még tisztázatlanabbak belül az igények, izgi köreink is lehettek volna. Persze attól még így is szóba állhatunk…
(Kurva jófej csaj ült mellettem a vonaton, amíg ezt írtam, aki arról beszélt a barátnőjének, hogy az egyetem alatt még úgy képzelte el magát, hogy „karrierista nő” lesz és mennyit fog keresni, de ma már csak az érdekli, hogy jól éljen és kalandok történjenek vele, amiket LEHET MESÉLNI. Erre értem a jófejségét. Egyébként külsőre nem tűnik az esetemnek meg még csak a közegemnek se épp, de már látásra sejtettem, hogy valami azért összeköthet vele így is, hogy másik világ. A barátnője nem olyan jófej, mímelt reakciói vannak.)